Kedves Klubtársaim, azt hiszem, mindenkinek jut eszébe egy-egy saját történet a gyerekkor szedrezésről. Én is megosztok egyet. Tisza mentén éltem gyermekként. A Tisza árterében volt egy szőlős földdarab nagyapáméknak. Szüretelés volt, és mi unokák inkább az ártér erdejébe mentünk szedrezni. A felnőttek egy darabig nem velünk törődtek, hanem a munkájukkal, mi meg 3 lány egyre beljebb-beljebb kerültünk az erdőbe. Mivel az erdő a Tisza egyik holt-kanyarulatában volt, így a sokadik szőlős földig jutottunk el, mire ráeszméltünk, hogy vissza kellene menni. Mikor kiértünk az erdőből, -persze, hogy nem a nagyapáink szőlőjét találtuk. Őszintén, én akkor nagyon megijedtem, mivel 6-7 éves lehettem. Szerencsénkre ott is dolgoztak emberek, és a nagyobb unokatesóim meg tudták magyarázni, hogy kinek a fia-borja vagyunk. Így kerültünk vissza a szüleinkhez. Azóta is előjön ez a kép, ha erdőt járok, vagy erdei szedert találok. Néhány éve a nagyapám emlékére a kertembe is ültettem néhány tő erdei szedret. A cikk és a kép valóban tüskétlen szedret mutat be, de az erdei szeder is ugyanazt tudja, csak még ízletesebb, és árnyékban is beérik. Margó
Utolsó hozzászólás